Vegyes házasságokban általában mindenki arra törekszik, hogy a hagyományok fennmaradjanak. Nekem a kedvenc idoszakom az advent, nagyon szeretem a karácsony előtti várakozásteljes hangulatot. Mikulás számomra hozzátartozik a decemberhez. A karácsony pedig mindig kellemes emlékekkel tölt el, s arra törekszem, hogy a kisfiam ugyanolyan különleges élménynek tartsa, mint én mai napig. Mexikóban viszont a három királyok ünnepére, vagyis a vízkeresztre készülnek igazán a gyerekek.

Az én családomban így boldog lehet akármelyik gyerek, hiszen háromszor kap ajándékot, s ez nem változik akkor sem, ha a szülők szétválnak. Gyermekem ugyanannyira mexikói, mint magyar, ezért ha rajtam múlik, mindkét tradíció életben marad, foleg mert ismerem is mindketto kultúrát. Ez persze közel sem azt jelenti, hogy Máté háromszor annyi ajándékot kap, mint az összes magyar és mexikói gyermek. Csak ésszel, elég, ha ugyanazt a mennyiséget háromfelé osztom. Én úgy vettem észre, hogy ezeknek a csöppségeknek még édesmindegy, hogy ötven vagy csak egy valami várja őket, inkább a szülők hisztériája, hogy rogyásig teljen az asztal kacattal. Mert bizony az sem mindegy, minden ajándékot veszünk annak a szegény gyereknek. Nálunk minden alkalommal van egy könyv, egy játék és esetleg karácsonyra valamilyen hiányzó ruhadarab is. Mexikóban nagyon kevesen vásárolnak könyvet, valószínuleg mert borzasztóan drágák.

Sajnos számomra érthetetlen, hogy szülők, akik egyik napról a másikra élnek, teljesen eladósodnak, hitelt vesznek fel, hogy fölöslegesen költekezhessenek. Hol vannak a kézzel készített ajándékok, a személyre szabott, azt amit mi magunk sok szeretettel alkotunk? Miért vesszük meg a huszonötödik hercegnőt, meg még ötven olyan játékot, amit esetleg nem is használ majd a gyerek. A másik pedig, hogy akármennyit költhetünk ilyesmire, ha nem vagyunk ott, amikor kinyitják, amikor láthatnánk, mennyire örülnek annak, amit kaptak.

A másik dolog, amit megfigyeltem, hogy a gyermekeknek, s később a felnőtteknek ugyanúgy, teljesen természetes, hogy kapjanak, de nincsenek hozzászokva, hogy adjanak. A fiatal szülők között már lassan el is tunhet az ajándékozás szépsége. Én még emlékszem, hogy anyuéknak rendszerint egy órányi műsorral készültem, a tesómat pedig közreműködésre kényszerítettem. Vagy rajzoltunk egy képeslapot. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek, hogy adni igenis jó. És nem érdemlünk meg mindent csak azért, mert világra jöttünk. Nem várhatjuk el, hogy kacatok tömkellegével árasszanak el, miközben van, hogy egy köszönöm sem hagyja el a szánkat.