Sokáig nem tudtam elszánni magamat, hogy a válásomról meséljek, mert nem szeretem kiteregetni a szennyest és ez ugyebár meglehetősen magánügy. Most viszont győzött az igazságtudatom. Újra megtaláltam a hangom, s egyhamar nem áll szándékomban elveszíteni.

Nem mindenki szerint reális az az óhajom, hogy civilizáltan váljunk, hiszen válunk. Ráadásul én kaptam a gyermek felügyeleti jogát, sőt ha ez nem volna elég, egy másik országba költözöm vele együtt. Sokan megjegyezték, hogy milyen szerencsém van, hogy az apuka megengedte a költözést. Ez azonban nem szerencse kérdése. Eloször is ezt a döntést még annak idején együtt hoztuk meg, másodszor pedig a gond régóta az volt, hogy mi nem fértünk az ő életébe. Állandó munkát rendszerint megtartani képtelen, amihez jött aztán egy jóval fiatalabb hölgy is a képbe. Orosz barátnőm, Anna, kétségbeesetten viccelődni kezdett és megjegyezte: Úristen, már abban a korban vagyunk, hogy egy tíz évvel fiatalabb csajjal csalnak meg?

Egy házasság megromlásához ketten kellenek, ugyanígy a rendbetételéhez is. Ha az emberek ugyanannyi energiát fektetnének a saját házasságukba, mint egy szeretőre, valószínűleg kevesebb lenne a válás. Immár világosan látom és elismerem a hibáimat, amiket ejtettem mint feleség, viszont hiszek abban, hogy jobb egyedül, mint rossz társaságban. Egyszer láttam egy vicces képet, miszerint a nő a szakítás utáni egy hónappal egyre boldogabb lett, a férfi pedig egyre szomorúbb. Ez nálunk is bekövetkezett. Törvényszerűen 9 év kapcsolat után nem egy hónappal később köszöntött be a javulás, de hála Istennek elérkezett. Akkortájt, amikor minden fájt, amikor folytonosan megalázottnak éreztem magam a szerelmespár állandó hazugságai miatt, messze a családomtól, nem hittem volna, hogy ez egyszer elmúlik. A másik fél pedig kezdett rájönni, hogy mindent elveszített, ráadásul kapcsolatából eltűnt a fikció, végre valósághű lett a kép.

Arra törekedtem, hogy lehetőleg felnőtt módjára tisztázzuk a dolgokat, ha már nem született megoldás vagy legalább annak kísérlete. Na, de ehhez az kell, hogy a felek felnőtt módjára viselkedjenek. Megmondom őszintén sokszor elragadott a hév, főleg ha a komunikációban nem találtam társra. Előszor is elvártam volna, hogy végre vége legyen a hazugságoknak, másodszor hogy vagy engem vagy ellenem döntsenek, s ezt meg is tudjuk beszélni. Mindez nem történt meg, én pedig őrlődtem, hogy még egy esélyt adjak-e, mi a helyes. Közben soha nem én voltam a kérdéses. Hogyan adjak második esélyt olyannak, aki azt akkor nem akarja? És hogyan gondolhatja komolyan, hogy mire kivergődöm a pokolból, kitalálja, hogy mégsem volt olyan rossz együtt? A pszichológusom, mert férfiasan bevallom, egyedül nem tudtam kikászálódni a gödörből, azt mondta, ezeket a döntéseket csak a felnőtt fél tudja meghozni. Úgy érzem, nálam minden fejben dől el. Amikor a szívemre hallgatok, sajnos kikapcsolom az agyam, de ha egyszer visszakapcsolom, akkor már kész. Ekkor már nem érdekelt, kivel mászkál és hová vagy, hogy a fruska szerelmes leveleket dugdos a kabátjába. Ez igen zavaró lehet egy férfi büszkeségének. Hirtelen már nem ő a legfontosabb. Amikor rájött, hogy ez nem vicc, hogy nagyon közel van ahhoz, hogy mindent elveszítsen, komolyan gondolva következő ötlettel állt elő: Előhúzta a szerelmes leveleket és üzeneteket, amiben ő is szerelmet vall, majd hozzáteszi, mindez nem lényeges, éljünk vígan tovább egy fedél alatt. Azt biztos, felettébb kényelmes neki, nekem inkább egy rémálom, főleg hogy én tartom víz felett a családot, amihez amúgy semmi kedvem nincs. Tudatosan és hosszan készültem az anyaságra, úgy terveztem, hogy az első három évben otthon maradok, ehelyett már négy hónappal szülés után dolgoznom kellett, igaz, meg tudtam oldani, hogy M. velem jöjjön az első évben.

Amikor látta, hogy nem reagálok a tőle elvártan, fogta a lány által írt kártyát, s megcsókoltatta a fiammal. Beteges, kegyetlen gesztus. Akkor döntöttem úgy, hogy megírom a történetemet. Nem hagyhatom, hogy a férfi, akivel összekötöttem az életemet, lépten-nyomon megalázzon, semmibe vegyen. A férfi, akinek szeretnie és védenie kellene.

Nőtársaim, akik hasonló cipőben jártok, ne rémüljetek meg az erőbeli fölénytől, a hangos szótól, a ki-ha-én-nem- előadástól. Mindez csak annak a jele, mily kevéssé igazi férfi ez a fickó. És én a fiamnak nem ezt a példát választom. Nehéz talpra állni, nehéz egyedülállónak lenni, de nem lehetetlen, s mint mondtam, inkább egyedül, mint rossz társaságban. És végül, de nem utolsósorban, én felelős vagyok a fiamért, hogy milyen férfit nevelek belőle, ezáltal pedig hogy neki milyen jövője lesz.