Az új évszakok beköszönte Mexikóban még mindig különleges ünnepekre adnak alkalmat. A maják és aztékok remek csillagászati és matematikai ismeretekkel rendelkeztek, valamint intenzíven figyelték a természeti jelenségeket. 

Az indián kultúrák mindig is elvarázsoltak. Számomra fontos, hogy kisfiam mindkét hazájának történetét megismerhesse. Sajnos azt vettem észre, hogy a mexikóiak jelentős része nem ismeri földjének múltját, illetve a történelemkönyvek nevetségesen kevés helyet szentelnek a spanyol hódítás előtti kornak, vagyis Mexikó igazi meséjének és őslakosainak.

Gyermekem valószínűleg nem Teotihuacán romvárosának jelentőségét érezte meg, amikor lelkesen vetette alá magát a túrának, hogy eljusson a piramisokhoz, hanem átérezte, amit én közvetítettem felé. Ugyan egy letűnt kor nyomai ezek, de van bennük valami misztikus, különleges, ami hívogat. Ott lenni ajándék. 

Sokan haboznak, hogy évszak-forduló napján érdemes-e elmenni, hiszen sokan lesznek. Teotihuacán régészeti területe viszont olyan nagy, hogy könnyen szétoszlik a tömeg. Nagyon pici gyerekkel viszont fel kell készülni a cipelésre. Én megmondtam M.- nak, hogy nem keveset kell gyalogolni, de cserébe megláthatja a piramisokat. Szerencsére egész jól bírta. Sajnos szülés óta egyre erősebb a tériszonyom, így ezúttal nem óhajtottam felmászni a Nap-piramisra, a sokkal alacsonyabb Hold-piramisról is alig mertem lenézni. Amikor pedig megláttuk a sort a legimpozánsabb piramis előtt, csak annyit mondtam, de jó, hogy nem akartunk felmászni. Én elég sűrűn mentem Teotihuacánba évszak-fordulókor, például többször március 21-én a nap-éj-egyenlőség ünnepén vagy június 21-én, s felszenvedtem magam a piramisokra, de tény, ha valaki türelmetlen, inkább más napot válasszon. Viszont akkor lemarad az indián táncosokról, ami szerintem a legérdekesebb. 

Ruhakódex szerint ilyenkor fehérbe kell öltözni, mert a nap energiája így tudja a leghatásosabban feltölteni az emberi testet. Táncosoknak van kimondottan erre az alkalomra öltözékük, homlokukra pedig általában piros pántot kötnek. Ennek a piros pántnak náhuatl nyelven ixcualmecuatl a neve, az univerzumot szemlélteti, két végét összefonva a dualizmus egybeolvadásának jelképe. A piros szín pedig a napot és a vért szimbolizálja.

A piramis tetején kezünket az égbe emelve fogadjuk a nap ajándékát, az energiát.

Ha valaki Mexikóba látogat, mindenképp meg kell ismernie Teotihuacánt. Számomra az évszak-forduló betekintést enged azoknak az életébe és kultúrájába, akik ezeket a szokásokat őrzik. Én mint fogadott mexikói és kisfiam, mint mexikói, kutya kötelességünk megismerni múltunk eme részleteit.

Sokáig nem tudtam elszánni magamat, hogy a válásomról meséljek, mert nem szeretem kiteregetni a szennyest és ez ugyebár meglehetősen magánügy. Most viszont győzött az igazságtudatom. Újra megtaláltam a hangom, s egyhamar nem áll szándékomban elveszíteni.

Nem mindenki szerint reális az az óhajom, hogy civilizáltan váljunk, hiszen válunk. Ráadásul én kaptam a gyermek felügyeleti jogát, sőt ha ez nem volna elég, egy másik országba költözöm vele együtt. Sokan megjegyezték, hogy milyen szerencsém van, hogy az apuka megengedte a költözést. Ez azonban nem szerencse kérdése. Eloször is ezt a döntést még annak idején együtt hoztuk meg, másodszor pedig a gond régóta az volt, hogy mi nem fértünk az ő életébe. Állandó munkát rendszerint megtartani képtelen, amihez jött aztán egy jóval fiatalabb hölgy is a képbe. Orosz barátnőm, Anna, kétségbeesetten viccelődni kezdett és megjegyezte: Úristen, már abban a korban vagyunk, hogy egy tíz évvel fiatalabb csajjal csalnak meg?

Egy házasság megromlásához ketten kellenek, ugyanígy a rendbetételéhez is. Ha az emberek ugyanannyi energiát fektetnének a saját házasságukba, mint egy szeretőre, valószínűleg kevesebb lenne a válás. Immár világosan látom és elismerem a hibáimat, amiket ejtettem mint feleség, viszont hiszek abban, hogy jobb egyedül, mint rossz társaságban. Egyszer láttam egy vicces képet, miszerint a nő a szakítás utáni egy hónappal egyre boldogabb lett, a férfi pedig egyre szomorúbb. Ez nálunk is bekövetkezett. Törvényszerűen 9 év kapcsolat után nem egy hónappal később köszöntött be a javulás, de hála Istennek elérkezett. Akkortájt, amikor minden fájt, amikor folytonosan megalázottnak éreztem magam a szerelmespár állandó hazugságai miatt, messze a családomtól, nem hittem volna, hogy ez egyszer elmúlik. A másik fél pedig kezdett rájönni, hogy mindent elveszített, ráadásul kapcsolatából eltűnt a fikció, végre valósághű lett a kép.

Arra törekedtem, hogy lehetőleg felnőtt módjára tisztázzuk a dolgokat, ha már nem született megoldás vagy legalább annak kísérlete. Na, de ehhez az kell, hogy a felek felnőtt módjára viselkedjenek. Megmondom őszintén sokszor elragadott a hév, főleg ha a komunikációban nem találtam társra. Előszor is elvártam volna, hogy végre vége legyen a hazugságoknak, másodszor hogy vagy engem vagy ellenem döntsenek, s ezt meg is tudjuk beszélni. Mindez nem történt meg, én pedig őrlődtem, hogy még egy esélyt adjak-e, mi a helyes. Közben soha nem én voltam a kérdéses. Hogyan adjak második esélyt olyannak, aki azt akkor nem akarja? És hogyan gondolhatja komolyan, hogy mire kivergődöm a pokolból, kitalálja, hogy mégsem volt olyan rossz együtt? A pszichológusom, mert férfiasan bevallom, egyedül nem tudtam kikászálódni a gödörből, azt mondta, ezeket a döntéseket csak a felnőtt fél tudja meghozni. Úgy érzem, nálam minden fejben dől el. Amikor a szívemre hallgatok, sajnos kikapcsolom az agyam, de ha egyszer visszakapcsolom, akkor már kész. Ekkor már nem érdekelt, kivel mászkál és hová vagy, hogy a fruska szerelmes leveleket dugdos a kabátjába. Ez igen zavaró lehet egy férfi büszkeségének. Hirtelen már nem ő a legfontosabb. Amikor rájött, hogy ez nem vicc, hogy nagyon közel van ahhoz, hogy mindent elveszítsen, komolyan gondolva következő ötlettel állt elő: Előhúzta a szerelmes leveleket és üzeneteket, amiben ő is szerelmet vall, majd hozzáteszi, mindez nem lényeges, éljünk vígan tovább egy fedél alatt. Azt biztos, felettébb kényelmes neki, nekem inkább egy rémálom, főleg hogy én tartom víz felett a családot, amihez amúgy semmi kedvem nincs. Tudatosan és hosszan készültem az anyaságra, úgy terveztem, hogy az első három évben otthon maradok, ehelyett már négy hónappal szülés után dolgoznom kellett, igaz, meg tudtam oldani, hogy M. velem jöjjön az első évben.

Amikor látta, hogy nem reagálok a tőle elvártan, fogta a lány által írt kártyát, s megcsókoltatta a fiammal. Beteges, kegyetlen gesztus. Akkor döntöttem úgy, hogy megírom a történetemet. Nem hagyhatom, hogy a férfi, akivel összekötöttem az életemet, lépten-nyomon megalázzon, semmibe vegyen. A férfi, akinek szeretnie és védenie kellene.

Nőtársaim, akik hasonló cipőben jártok, ne rémüljetek meg az erőbeli fölénytől, a hangos szótól, a ki-ha-én-nem- előadástól. Mindez csak annak a jele, mily kevéssé igazi férfi ez a fickó. És én a fiamnak nem ezt a példát választom. Nehéz talpra állni, nehéz egyedülállónak lenni, de nem lehetetlen, s mint mondtam, inkább egyedül, mint rossz társaságban. És végül, de nem utolsósorban, én felelős vagyok a fiamért, hogy milyen férfit nevelek belőle, ezáltal pedig hogy neki milyen jövője lesz.

A minap láttam egy nagyon szórakoztató német filmet, ami arról szólt, hogyan cserélődnek fel a családon belüli szerepek. A férj, aki szakmájából adódóan nem tudja ellátni a családját, s a feleség, aki ötször annyit keres. Amikor pedig megszületik a gyermek, a férfi marad otthon, a nő pedig eltartja a családot.

A film boldog kimenetele elgondolkoztatott. Tényleg így lenne ez a valóságban is? Ehhez hasonló dolog történt ugyanis velem a házasságomban. Én gondoskodtam az állandó jövedelemről és minden, szó szerint vagyonunk 90%-át én szedtem össze. Az összes bútort, az autót (apukám segítségével), mindent én spóroltam össze. A szülés után gyakran 10-12 órákat dolgoztam, a várandósság ideje alatt is rengeteget, amíg a 34. hétben ételmérgezést kaptam, s intő jelként napokig kórházban feküdtem. A munkáltatóim hozzá voltak szokva, hogy akármikor, reggel hétkor vagy este hétkor tartottam órákat, ennek ellenkezőjét a szülés után igen nehéz volt elfogadtatni. Az anyagi stabilitás utáni vágyam és nem a pénzhajsza, de a biztonság megteremtése miatt én egyfajta bankká alakultam át a párkapcsolatban. Soha nem magamra kerestem a pénzt, próbáltam elkerülni a felesleges dolgok felhalmozását, de ki kell fizetni a doktort, a lakbért, a gyerek nő, ruhát kell venni neki, enni sem árt, s néha hazavágytam, márpedig egy repülőjegy nem olcsóság. Közös kasszánk nem volt és nem is lehetett, hiszen ahhoz állandóság kell. Pedig nekem sem volt könnyű. Akadtak időszakok, hogy utáltam a munkámat, s amikor a kisfiam mellől szakított el, nagyon nehezen viseltem. Tudatosan készültem az anyaságra, ráadásul régóta, de nem élhettem meg úgy, ahogy mindig is akartam. Amikor M. négy hónapos lett, visszamentem dolgozni, egyelőre csak babamama- tanfolyamokkal tudtam magunkat víz fölött tartani, hogy magammal tudjam vinni, de spórolásra ez nem volt elég. Amikor M. másfél éves lett, hazamentem két és fél hónapra, amit szüleim támogatása nélkül nem tehettem volna meg. Akkor gondolkoztam el azon először, milyen élet vár rám. A folyamatos aggódás a pénzügyek miatt meglátszott az egészségemen is. Alapból aggódó típus vagyok, s állandóan a helyesre törekszem. Ha választanom kell, hogy eszem-e vagy befizetem a számlákat, a számlákat választom. Ha valaki kölcsönad tíz pesot, egészen addig rosszul érzem magam és bennem motoszkál, amíg vissza nem fizetem. A gondok alatt szó szerint összeszakadt a hátam, nem bírtam tovább cipelni a terheket egyedül. Amikor M. apukájával megismerkedtem, ő azzal kezdte, hogy neki semmije nincs, csakhogy világosan lássak. Én viszont azt gondoltam, van két keze és lába, ereje teljében lévő fiatalember, aki még tehetséges is, munka akad, dolgozni kell és hiphop meglesz minden. De amikor ugye győz a lustaság, a kényelem, míg a másik szó szerint beleszakad! Én végig úgy éreztem, hogy egy csónakban ülünk, én evezek amennyire csak bírok, ő pedig utaztatja magát. Számomra nem volt happy end, mint a filmben.

A mai családok, s Mexikóban még inkább két keresőre vannak kitalálva. Itt hozzájönnek az olyan állandó kiadások, mint az iskola. Még az állami iskolában is kvótát kell fizetni, valamint a járulékos költségeket növeli az egyenruha, illetve egyéb szerintem abszolút felesleges holmi beszerzése. A férfi szerepe mindig a családfenntartás volt, a nőé pedig az otthonteremtés. Én bármennyire igyekeztem, sosem éreztem magam otthon, s nem értettem, miért. Talán nem a megfelelő személy volt az oldalamon. Vagy az otthonteremtés helyett a családot kellett eltartanom? Pedig néha olyan szívesen megosztottam volna a terheket, de nem volt kivel. Lehet, régiesnek hangzom, mégis úgy gondolom, a férfi az erősebb, aki ezeket a terheket bizonyára másképp kezeli és jobban bírja. A nő pedig a pillér, aki összetartja a családot. Ez nem azt jelenti, hogy ne dolgozzon. Ez csak az elsődleges szerepeket osztja le. Véleményem szerint a férfi önbecsülésének ez kell is, így szerez magának tiszteletet és megbecsülést. Cserébe pedig otthont kap, szép, jólnevelt gyerekeket, akik tudják, hogy mindkettejükre számíthatnak. Illúzió vagy tényleg lehet így?

Gyermekszületésnap. Nem feltétlenül népünnepély. Kinek csináljuk a zsúrt? Mi akarjuk magunkat fényezni vagy a gyermek áll a középpontban? 

Én az utóbbi időben túl sok olyan gyermekszületésnapon jártam, ahol a főszereplő végig bőgött, ezért elhatároztam, hogy Máténak egy nyugodt, családias légkörű ünnepséget szervezek. Nem túlzásként mondom, egyszer olyan 3. születésnapra hívtak meg, ahol több mint 400 vendég volt, egész nap és éjjel üvöltött a zene, a kislányt pedig csak öt percre láttuk, akkor is visított, mint a sakál.

Azt írják aranyszabályként, hogy annyi barátot lehet meghívni egy gyerekzsúrba, ahány éves az ünnepelt. Na, most ez három éves esetében azért nekem kevésnek tűnt, ezért hatot hívtam meg. A nap befejeztével azt kell mondjam, hogy valóban akár elég lehetett volna a három is, mert ahogy csökkent a buli nagysága, egyre jobban egymásra találtak és egyre ügyesebben játszottak együtt.

Mint játékmester készítettem nekik különböző ügyességi és népi játékokat, amiket esetleg már az oviból is ismerhettek és mint gyakorlott mesemondó, egy mesé köré fontam a köszönő ajándékok történetét. Bevett szokás köszönő ajándékokat adni a vendégseregnek. Én ezúttal kekszeket díszítettem minden családnak, a gyerekek pedig üveggolyókat és pecsétet kaptak, amit a játékok alatt szerezhettek meg, valamint szélforgót, ami köré fűztem a mesét.

Büszke vagyok arra, amit szerveztem, sok munka volt benne, igaz, csak 15 ember látta, de én elégedett vagyok és főleg boldog, hogy kellemesen töltöttük a születésnapot.

Kicsit eltűntem az utóbbi hetekben. Ennek az volt az oka, hogy február 2-án kisfiam betöltötte a harmadik életévét. Itt, Mexikóban ez a kor, mondhatni vallási mérföldkő. Ilyenkor kerülnek a gyerekek bemutatásra a templomban. Mint egykori spanyol gyarmat, ahová behurcolták a katolicizmust, ezek a hagyományok nagyon fontosak. 

A templomi bemutatás általában a szentmise keretein belül történik, amikor is a szülők és a keresztszülők felajánlják Istennek a gyermekeket, és hogy az isteni tanítás vezesse őket életükben. A kisfiúk általában szerzetesnek öltöznek, a kislányok pedig Szűz Máriának vagy angyalnak. Azért vannak, akik a 15. születésnap alkalmából megrendesésre kerülő hatalmas fiesta- hoz hasonló ruhakölteményeit adják már a kislányokra is, de nem az az igazán jellemző.

Mi, jó mexikói szokás szerint elkéstünk a templomból, ezért kisfiam már nem tudott átöltözni, de a halottak napi felvonuláson már volt rajta az assisi Szent Ferenc ruha, ezt húzta volna fel erre az ünnepségre is.

A minap kisfiammal mindenfelé mászkáltunk az autóban, mert közeledik a születésnapja és még sok elintéznivalónk akadt. Az egyik piros lámpánál egy kis gyerek elkezdte mosni a szélvédőt. Mivel nem volt a zsebemben aprópénz, ezt rögtön jeleztem a fiú felé. Ennek ellenére ő felpattant a motorháztetőre (ezt a részt azért nehezen bírom) és lemosta az ablakot. Addig kutattam, hogy találtam egy 5 pesóst, s odaadtam neki. Azt válaszolta: Gracias, patrona. (Köszönöm, gazdám, ilyesmi értelemben).

Egyszer kisfiammal is megesett hasonló. A játszótéren voltunk és M pont leparkolta az elektromos autóját, hogy elmenjen csúzdázni. Egy kisfiú jelent meg mellettünk és azt mondta a két éves gyermeknek: Vigyázok az autódra, gazdám. M nem értette persze, de nekem összeszorult a szívem. Nagyon elszomorít, hogy kicsi gyerekek már munkára kényszerülnek, már most érzik, hogy ők kevesebbek. És sajnálom a fiamat is, mert akaratán kívül vagy anélkül, hogy ő ezért viselkedésével vagy bármilyen formában tett volna, magasabbrendűvé vált. Amikor végeztünk a játszótéren, M beült a kocsijába, a fiúnak odaadtam a távirányítót és boldogan vezette az autót. Végig nagyon alázatosan, de magabiztosan és büszkén viselkedett. Nagy kár, hogy az ilyen kicsi gyermekek nem élhetnek normális életet. Nincsenek az iskolában, esélyük sincs, hogy kitörjenek ennek az életnek, ennek a kasztnak fogságából.

Vagy nem. Mint említettem, egyik újévi elhatározásom az volt, hogy türelmesebb legyek. Elsősorban a kisfiammal, ha másokkal is sikerül, remek. Türelmes, higgadt anyuka, aki dacol a dackorszakkal. Nem kellemes feladat. Amikor a gyerek kedvenc szava a nem. Elolvastam egy német nyelvű cikket arról, hogyan lehet ezeket a helyzeteket kis ravaszsággal megoldani. Az eredeti cím: Gekonnt manipulieren. Én ennek az egész manipulálásnak nem vagyok nagy rajongója, persze ehhez jön, hogy elég ügyetlen is vagyok ilyen téren. Viszont kipróbáltam néhány trükköt, amit ebben a szövegben megfogalmaztak, és tényleg működik. Ezért kivonatolom nektek saját megjegyzéseimmel, hátha segíthetek.

• Nem körülírni, hanem egy közvetlen felszólítás és rögtön megköszönni: Nekem nagyon eredményes volt. Ha belegondolunk, ez csak tisztelet kérdése. Néha úgy érzem, hogy visszaélünk azzal, hogy mi vagyunk a nagyobbak, s természetesnek vesszük, hogy gyermekünknek állandóan engedelmeskednie kell. Én például mindig megköszönöm, ha segít, de ténylegesen, a parancsolgatás végén sosem hangzott el a köszönet.
• Mintha ők választanának: Szintén sikeresen bevetettem. Nálunk jelenleg a fő vitatéma a délutáni alvás. Félig csukott szemmel ordít, hogy ő még játszani akar. Esti alváskor tudja, hogy nincs vita, hol aludhat, de délután két ágy közül választhat. Így nagyrészt elkerüljük a hisztit.
• Nem azt hangsúlyozni, amit ne tegyen vagy amiben nem jó, hanem pozitívan kérni. Például: Tedd rendbe a szobádat!
• Gyereket motiválni: Az én gyerekem is gyakran mondja: Anya, nem tudom. Segítesz? Én már kicsit aggódtam is, hogy jaj, valamit elrontottam, mert állandóan segítséget kér. Megnyugodtam, amikor olvastam, hogy a kicsik nagy részének ez a másik kedvenc mondata. Ki tudja, jól teszem-e, hogy segítek neki, viszont amit megfigyeltem, hogy ő mindig ingyen ajánlkozik. Ha látja, hogy cipelek valamit, ha a ruhákat bele kell tenni a mosógépbe, tényleg bármikor szívesen megkérdezni: Anya, segíthetek?

Ha valamelyik tanács megtetszett, próbáljátok ki és akár itt, a kommentek között írjátok meg, hogy sikerült. Vagy ha van esetleg más ötletetek, kérlek, osszátok meg velünk!

A minap vendégségben voltunk egyik ismerősünknél. Van egy 15 hónapos kisfiú a családban. Megkérdezték, hogy miért tud az ő gyermekük össz-vissz hat darab szót, s hogy ez mennyire normális. Szerintem először azzal kell tisztában lenni, hogy ilyen korban még nem nyilvánul meg a szókincs ennyire explicit módon. Tehát az, hogy hat szót mond, az nem egyenlő a szókincsével. Az viszont lehetséges, hogy valóban szűkös a szókincse.

Egy másik ismerősöm mesélte, hogy unokatestvérének egy hat és egy négy éves gyermeke van. A kicsi nagyon keveset beszél, azt sem helyesen. Amikor a fiú rákérdezett az anyukánál, hogy mi lehet a gond, a nő azt válaszolta, hogy nem is érti, mit tanulnak az óvodában. Az óvoda nagy segítség, de azért nem várhatjuk el, hogy megtanítsák mindazt, amit mi nem tudunk, akarunk, azt pedig végképp nem, hogy helyettesíthet minket. Mindemellett én roppant hálás vagyok az óvónőknek, mert tényleg látom a fiamon személyesen, micsoda előrelépéseket tesz, de ez egy csapatmunka. Egyedül egyikünk sem megy semmire. Egyik gimnazista tanítványom azt írta a motivációs levelébe, hogy azért akar Németországba költözni, hogy megtanuljon szervezettebb lenni. Ennek eszméjében aznap délután ötkor veszettül kereste a német tantárgy koordinátorát, hogy írjon neki egy ajánló levelet, mert neki másnap hajnalban Mexikóvárosba kell utaznia, s az összes dokumentumot leadnia a nagykövetségen. Hogyan várhatja el egy országtól, hogy megtanítsa valamire, amire sem a szülei, sem az iskolák nem voltak képesek?

 Valószínűleg az anyukák egy része elképed, másik része pedig maga is így tesz, ha bevallom, hogy nálunk fektetés címszó alatt egy óra hossza mese, ének, csikizés megy minden áldott este. Amikor Máté leszokott az esti anyatejfogyasztásról, rögtön kialakítottunk egy esti rituálét, ami mai napig ugyanolyan, s amitől semmilyen körülmények között nem tekintünk el. Ez máximum bővülhet vagy egyszer-egyszer kihagyhatunk valamilyen elemet, de alapjában véve ugyanaz a cél. Összebújunk, megosztunk egymással élményeket, sőt néha beszélgetünk, ami ugye egy két és fél éves gyerekkel még nehézkes, de lehetséges. Nálunk most a kirakó a menő, szóval minden este két kirakót kirakunk, s csak azután jön a mese. Fogmosás után pedig sötétben ölelés és éneklés. Kisfiam egész évben Mikulás és karácsonyi dalokat énekel, mert mindketten nagyon szeretjük az adventi időszakot. Csikihez meg nagyon szereti az Elvesztettem zsebkendőmet című népdalt vagy a rímeket. Mexikóban élünk, magyar nyelvet nem hall csak tőlem, még elvétve sem mástól, ez a napi egy óra az egyetlen esélyem, hogy megpróbáljuk utólérni a spanyoltudását. De vajon miért gondolják néhányan, hogy ezt nem kell megtenni akkor, ha az adott országban élünk? Majd csak ráragad?

Búcsúzóul még egy kis történet. Bölcsödés csoportomban van egy 19 hónapos kislány, aki szintén nem igazán beszél, viszont jól tudom, hogy otthon sokat énekelnek, mesélnek, s a nagytesó kedvesen csicsereg. A kicsi jókedélyű, kifejezetten toleráns gyermek, rögtön látszik, hogy másodszülött. Viszont a nagy otthon mindent elintéz neki. Mindent készen kap. Ezt edd, ezt húzd fel, most ezt csináljuk, nincs is arra szükség, hogy kifejezze magát. Neki kifejezetten jót tett, hogy hozzánk került, hiszen meg kell védenie magát, azt, amit ő akar, s szüksége van a beszédre.