Vegyes házasságokban általában mindenki arra törekszik, hogy a hagyományok fennmaradjanak. Nekem a kedvenc idoszakom az advent, nagyon szeretem a karácsony előtti várakozásteljes hangulatot. Mikulás számomra hozzátartozik a decemberhez. A karácsony pedig mindig kellemes emlékekkel tölt el, s arra törekszem, hogy a kisfiam ugyanolyan különleges élménynek tartsa, mint én mai napig. Mexikóban viszont a három királyok ünnepére, vagyis a vízkeresztre készülnek igazán a gyerekek.

Az én családomban így boldog lehet akármelyik gyerek, hiszen háromszor kap ajándékot, s ez nem változik akkor sem, ha a szülők szétválnak. Gyermekem ugyanannyira mexikói, mint magyar, ezért ha rajtam múlik, mindkét tradíció életben marad, foleg mert ismerem is mindketto kultúrát. Ez persze közel sem azt jelenti, hogy Máté háromszor annyi ajándékot kap, mint az összes magyar és mexikói gyermek. Csak ésszel, elég, ha ugyanazt a mennyiséget háromfelé osztom. Én úgy vettem észre, hogy ezeknek a csöppségeknek még édesmindegy, hogy ötven vagy csak egy valami várja őket, inkább a szülők hisztériája, hogy rogyásig teljen az asztal kacattal. Mert bizony az sem mindegy, minden ajándékot veszünk annak a szegény gyereknek. Nálunk minden alkalommal van egy könyv, egy játék és esetleg karácsonyra valamilyen hiányzó ruhadarab is. Mexikóban nagyon kevesen vásárolnak könyvet, valószínuleg mert borzasztóan drágák.

Sajnos számomra érthetetlen, hogy szülők, akik egyik napról a másikra élnek, teljesen eladósodnak, hitelt vesznek fel, hogy fölöslegesen költekezhessenek. Hol vannak a kézzel készített ajándékok, a személyre szabott, azt amit mi magunk sok szeretettel alkotunk? Miért vesszük meg a huszonötödik hercegnőt, meg még ötven olyan játékot, amit esetleg nem is használ majd a gyerek. A másik pedig, hogy akármennyit költhetünk ilyesmire, ha nem vagyunk ott, amikor kinyitják, amikor láthatnánk, mennyire örülnek annak, amit kaptak.

A másik dolog, amit megfigyeltem, hogy a gyermekeknek, s később a felnőtteknek ugyanúgy, teljesen természetes, hogy kapjanak, de nincsenek hozzászokva, hogy adjanak. A fiatal szülők között már lassan el is tunhet az ajándékozás szépsége. Én még emlékszem, hogy anyuéknak rendszerint egy órányi műsorral készültem, a tesómat pedig közreműködésre kényszerítettem. Vagy rajzoltunk egy képeslapot. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeknek, hogy adni igenis jó. És nem érdemlünk meg mindent csak azért, mert világra jöttünk. Nem várhatjuk el, hogy kacatok tömkellegével árasszanak el, miközben van, hogy egy köszönöm sem hagyja el a szánkat.

AZ ÚJÉV

Eddig soha nem tettem újévi fogadalmat, de ezúttal január elseje valóban egybeesett, s mintegy jókor jött a változtatáshoz. Tudom, hogy számos dolgot hagyok magam után az óévben, leginkább olyanokat, amelyek egy idő után semennyire sem fognak hiányozni. Éld az év első napját úgy, ahogy az egész évet szeretnéd. Szilveszter éjszakája most nem azzal zárult, mint mindig, hogy újra végig gondoltam, mi minden történt velem 2015-ben. Ezúttal nem volt rá szükség, mert az események nagy része még élénken élt bennem, szinte kísértett. Ezért azon elmélkedtem, milyen szeretnék lenni 2016-ban.

Nem idealizált, valótlan álmok, hanem ismerve magamat, s ismét teret engedve annak a személynek, aki talán az utóbbi időben meglehetősen háttérbe szorult.

Nem modellkarrierre vágyom, de szeretnék sportos és aktív lenni. Én, aki világ életemben valami testedzést űztem, amióta Mexikóban élek, ez kimaradt a napirendből. Visszatérni az uszodába minden vágyam, remélem, ebben a félévben sikerül, ha nem lesz már olyan hideg, hogy belefagyjak a kinti medencébe. Elsején együtt tornáztam a kisfiammal, aki boldogan utánozta le a gyakorlatokat, utána pedig két órát a parkban töltöttünk. Mert aktívnak lenni nem csak sport, hanem kirándulás is. Itt erre nagyon nincs lehetőség, de amikor hazaköltözünk majd, sokkal többet mászkálunk majd.

Nagyra tartom a gyengéd nőket. Én sajnos inkább kemény vagyok. Határozott, bizonyos elvekben megrendíthetetlen, talán merev, pedig szívesen lennék kicsit simulékonyabb. Régen sokat mosolyogtam, az olaszok mindig azt mondogatták rám, hogy “solare” és az egykori egyetemi évfolyamtársaim is így emlékeznek rám. A mosolyom megkopott, de tudom, hogy bennem van az a kedves, türelmes, lágy teremtés. Az újévre elhatároztam, hogy többet mosolygok, alázatosan és segítőkészen viselkedem, alapból kissé hangos beszédemet mérsékelem.

Vissza akarom kapni önmagamat. Viszont ehhez hozzátartozik a kreativitás. Az írás mindenekelőtt. Írnom kell. Alkotni. Mások segítségére lenni. Ez mindig fontos volt számomra, közösségek létrehozása vagy egy-egy élettapasztalat megosztása, vagy éppen fiatal első gyermekes anyukák megnyugtatása. Amióta Mexikóban élek, kevesebbet írok, pedig szükségem van rá. Az egyetlen, amikor kreatív lehettem, az a cukrászat. Tovább akarok fejlődni ezen a területen, sőt bele akarom ötvözni Mexikót is. Az utóbbi időben rájöttem, hogy hazaköltözhetek, de ennyi idő után ugyanúgy mexikói vagyok, mint magyar. És a kisfiam még inkább.

Természetesen hazaköltözésünkkel új tervek lebegnek a szemem előtt. Nem váltottam munkát idestova 7 éve, pedig néha hiányzik a lehetőség, hogy kihozzam magamból, ami bennem van. Nem csak egy sima tanárnő vagyok, ennél nagyobb dolgokra vagyok hivatott. Eljött az ideje, hogy megmutassam, ki lehetnék valójában. Sikert kívántam magamnak, s ha azon múlik, hogy mennyire szorgalmas valaki, tudom, hogy bármit el tudok érni.

Végül, de nem utolsósorban csinos akarok lenni. Ápolt és különleges. Szeretem az egyedi ruhákat és ékszereket, de az utóbbi években gyakran alárendeltem kinézetemet mások véleményének. Az első lépés már meg is történt: új frizura.

Január elseje ezúttal egy új élet kezdete lett. Apró, pici lépésekkel valami jobb felé. Lassan, de biztosan haladok, felállok, napról-napra erősebbnek érzem magam és tudom, minden döntésem helyes volt.

Isten hozott, kedves anyuka!

Segítség, anya lettem! És ráadásul két és fél évvel később egyedülálló is! Isten látja lelkemet, nem így terveztem, de el kell vágni a köteléket, mely már elhalt. Tiszta a lelkiismeretem, jelesen küzdöttem a végsőkig, sok mindent elnéztem, ugyanakkor belátom saját hibáimat is, s nem marad más hátra, immár csupán magam javára tanulok belőlük. 

Viszont be kell vallanom, végtelenül büszke vagyok magamra. Olyan nő vagyok, akit bárki szívesen látna társaként. Egyenes, őszinte, aki nem játszik senkivel és nem manipulál senkit. Aki szereti a gyermekét, lelkiismeretesen foglalkozik vele. Fontosak számomra a részletek, az apró örömök. És végtelenül erős vagyok. Mindig felállok, akkor is, ha valaki átgázol rajtam. De amire rájöttem, hogy túl értékes vagyok ahhoz, hogy olyan emberekkel vegyem körbe magam, akik át akarnak gázolni rajtam. 

Igen, anya vagyok. Igen, egyedül vagyok. Ettől még lehetek nagyon boldog!