A minap láttam egy nagyon szórakoztató német filmet, ami arról szólt, hogyan cserélődnek fel a családon belüli szerepek. A férj, aki szakmájából adódóan nem tudja ellátni a családját, s a feleség, aki ötször annyit keres. Amikor pedig megszületik a gyermek, a férfi marad otthon, a nő pedig eltartja a családot.

A film boldog kimenetele elgondolkoztatott. Tényleg így lenne ez a valóságban is? Ehhez hasonló dolog történt ugyanis velem a házasságomban. Én gondoskodtam az állandó jövedelemről és minden, szó szerint vagyonunk 90%-át én szedtem össze. Az összes bútort, az autót (apukám segítségével), mindent én spóroltam össze. A szülés után gyakran 10-12 órákat dolgoztam, a várandósság ideje alatt is rengeteget, amíg a 34. hétben ételmérgezést kaptam, s intő jelként napokig kórházban feküdtem. A munkáltatóim hozzá voltak szokva, hogy akármikor, reggel hétkor vagy este hétkor tartottam órákat, ennek ellenkezőjét a szülés után igen nehéz volt elfogadtatni. Az anyagi stabilitás utáni vágyam és nem a pénzhajsza, de a biztonság megteremtése miatt én egyfajta bankká alakultam át a párkapcsolatban. Soha nem magamra kerestem a pénzt, próbáltam elkerülni a felesleges dolgok felhalmozását, de ki kell fizetni a doktort, a lakbért, a gyerek nő, ruhát kell venni neki, enni sem árt, s néha hazavágytam, márpedig egy repülőjegy nem olcsóság. Közös kasszánk nem volt és nem is lehetett, hiszen ahhoz állandóság kell. Pedig nekem sem volt könnyű. Akadtak időszakok, hogy utáltam a munkámat, s amikor a kisfiam mellől szakított el, nagyon nehezen viseltem. Tudatosan készültem az anyaságra, ráadásul régóta, de nem élhettem meg úgy, ahogy mindig is akartam. Amikor M. négy hónapos lett, visszamentem dolgozni, egyelőre csak babamama- tanfolyamokkal tudtam magunkat víz fölött tartani, hogy magammal tudjam vinni, de spórolásra ez nem volt elég. Amikor M. másfél éves lett, hazamentem két és fél hónapra, amit szüleim támogatása nélkül nem tehettem volna meg. Akkor gondolkoztam el azon először, milyen élet vár rám. A folyamatos aggódás a pénzügyek miatt meglátszott az egészségemen is. Alapból aggódó típus vagyok, s állandóan a helyesre törekszem. Ha választanom kell, hogy eszem-e vagy befizetem a számlákat, a számlákat választom. Ha valaki kölcsönad tíz pesot, egészen addig rosszul érzem magam és bennem motoszkál, amíg vissza nem fizetem. A gondok alatt szó szerint összeszakadt a hátam, nem bírtam tovább cipelni a terheket egyedül. Amikor M. apukájával megismerkedtem, ő azzal kezdte, hogy neki semmije nincs, csakhogy világosan lássak. Én viszont azt gondoltam, van két keze és lába, ereje teljében lévő fiatalember, aki még tehetséges is, munka akad, dolgozni kell és hiphop meglesz minden. De amikor ugye győz a lustaság, a kényelem, míg a másik szó szerint beleszakad! Én végig úgy éreztem, hogy egy csónakban ülünk, én evezek amennyire csak bírok, ő pedig utaztatja magát. Számomra nem volt happy end, mint a filmben.

A mai családok, s Mexikóban még inkább két keresőre vannak kitalálva. Itt hozzájönnek az olyan állandó kiadások, mint az iskola. Még az állami iskolában is kvótát kell fizetni, valamint a járulékos költségeket növeli az egyenruha, illetve egyéb szerintem abszolút felesleges holmi beszerzése. A férfi szerepe mindig a családfenntartás volt, a nőé pedig az otthonteremtés. Én bármennyire igyekeztem, sosem éreztem magam otthon, s nem értettem, miért. Talán nem a megfelelő személy volt az oldalamon. Vagy az otthonteremtés helyett a családot kellett eltartanom? Pedig néha olyan szívesen megosztottam volna a terheket, de nem volt kivel. Lehet, régiesnek hangzom, mégis úgy gondolom, a férfi az erősebb, aki ezeket a terheket bizonyára másképp kezeli és jobban bírja. A nő pedig a pillér, aki összetartja a családot. Ez nem azt jelenti, hogy ne dolgozzon. Ez csak az elsődleges szerepeket osztja le. Véleményem szerint a férfi önbecsülésének ez kell is, így szerez magának tiszteletet és megbecsülést. Cserébe pedig otthont kap, szép, jólnevelt gyerekeket, akik tudják, hogy mindkettejükre számíthatnak. Illúzió vagy tényleg lehet így?